Útirajzok No.1.

Quia non sumus esse volumus et quia esse volumus non sumus. A pontosság kedvéért az akarás néha kétségbe vonható, hisz annyira emberi, kizárja az élet más formáit, miért ne lehetne igaz ez egy galambra, egy virágsziromra, egy repedésre a falon. Ha egy városról, a létezés helyszínéről szólna, talán az sem lenne minden igazság ellen való. A város pedig létezik, minden sötét utcája és kővel kidobott lámpája jelzi, hogy van, lélegzik, ahogy az emberek az utcáin, a kutyák a parkokban. Eleinte csupán jelentéktelen falu lehetett, de büszke görög hajósok falakat emeltek köré, a házak úgy tapadtak egymásra, mint a fecskefészek sármorzsái, később márványból emeltek az örökkévalóságnak falat, persze ledőlt még mielőtt az örökké való lett volna, hamarabb feledték el, mint az ember nevét aki emelte, később persze őt is, nem várható el a világtól, hogy mindenre emlékezzen. A régi utcákat átvágták, új irányba jártak a népek, csak a kapuk maradtak, a főbb utak iránya az égtájak és birodalmak felé, ahonnan könyvek érkeztek, esetleg katonák, akik elégették azokat. Ha valaki hosszasan vizsgálja a város főterét, ezt a szilvamag alakú macskaköves teret, ahol az eklektika és egy Hausmann-féle párizsi palotautánzat vívja modern harcát egy sor velencei stílben hagyott rogyadozó és macskahugyszagú okkersárga bérházzal, talán észreveszi a múlt darabkái közt a történet kezdetét, a felvehető fonalat, ami nem kifelé vezet a labirintusból, éppen ellenkezőleg, bevisz a sűrűjébe, elvezet a végső pontig, ahol minden elkezdődött. A tér közepén szökőkút, a vize habzik és fertőtlenítő szaga van, a kő amiből kifaragták nem innen való. A domborművek fele csupán homályos alak, nincsenek vonásaik, beleolvadtak az élet alaktalan masszájába, várják, hogy valaki újra elmesélje a történetüket, de már nincs aki tudná, így az újjászületésük várat magára. A királyok koptak le leghamarabb, utána az istenek, még a pásztorok és a birkák bírják legtovább, komoly elégtétellel szolgálva a hajdanvoltaknak, helyreállítva a megbomlott egyensúlyt. Borisz felnevet, azt olvasta valahol, hogy egy grúz kisvárosban áll egy ehhez hasonlatos szökőkút, amiből hetente egyszer negyed órán át törkölypálinka folyik, az szökell az égbe, pálinkasugár, Zeusz haragosan köpi a cujkát a turisták szemébe, akik bárgyú mosollyal fényképezik és csak otthon jönnek rá, hogy a képeken nem látszik a pálinka, az olyan mint a víz, az élmény elveszett, szagok és illatok, no meg az alátartott felespohár nélkül. Röhej. Röhej az egész. A szökőkút mellett, a kövekre ülve / A mindennapok színpadát néztem, Borisz énekelve ült be a kávéházba ahonnan még rálátott a kútra, a cinikus jókedv hatalmába kerítette, kávét rendelt és pálinkát, törköly nem volt, sebaj, jó lesz a barack is, hátradőlt, hogy a nap süsse az arcát, résnyire hunyta a szemét, és a vizet nézte, ahogy megcsillan rajta a napfény, aztán a nők fenekét, a pálmák árnyékát a kockakövön. A kávé zaccos volt, vizet löttyintett bele, úgy itta, a nagyapja is mindig így csinálta. Látta az öreget maga előtt, magas és állandóan borostás, mély hangú, makedón vonású ősz férfi, dohány és arcszesz illatú, a kettő keveréke a férfiasságot jelentette neki, valakit aki erős és tudja mit akar, ha épp kávét, akkor csakis zaccal, törökösen, hideg vízzel és sok cukorral, néha kardamommal, leginkább a forró nyarakon, amikor megolvadt a faluban az aszfalt, és a fakózöld hegyek fölött vibrált a levegő, még a kabócák is inkább elhallgattak, ő pedig kortyolta a kávét és Pháléroni Démétrioszról mesélt, karcos volt a hang, dörzsölte a fülét mint a smirgli, csak akkor lágyult el amikor Kasszandrosz megalapítja a Thesszalonikéről elnevezett várost, olyankor könnyes lett a szeme, sosem tudta meg, hogy a nő vagy a város miatt. A barackpálinkát külön kortyolta el, bár a kávéba szánta. A szomszédos asztaloknál a férfiak rakit ittak vízzel és a helyi ócska dohányt szívták, az illata a nedves fa füstje, odaégett tömjén és fényfehér forróság. A dolgok kezdete, az itt és most nyitófejezete volt ez a szökőkút, addig nézte míg megfájdult a szeme, lehunyta és igyekezett elképzelni az embereket, akik valahol messze fejtették ezt a hatalmas márványtömböt, majd idehozták az isten háta mögé hajón, partratették, és kerítettek valakit aki képes megfaragni, úgy, hogy a megrendelő is örüljön meg a szobrász is, kölcsönösen becsapva egymást, hisz a megrendelő Zeusz képében látta magát, ám a szobrász valójában a koldus arcát mintázta róla, aki pestisben pusztult el valahol a kút északi oldalán, húsz centire a talajtól.